Az erd? kisasszonya fehérbe öltözött,
s az ablakon látta szerelmét a lovon.
A fecskék sem dalolnak, népük elköltözött,
s közeli emlékek suttognak a havon.
Csönd sálját a kisasszony nyakára tekeri
az éjszakának illedelmes lakálya.
A csönd zaja pokróccal h?vösen befedi
és megvillan sötét szemének homálya.
Fehérben topog és sóhajt a visító hang.
Süvít és víjog, akár vércse az égen.
Remegve és siváran visszhangzik a barlang.
Hang halkul, állapot marad, ahogy régen.
