Simogat a szél, cirógatja arcomat,
már nem magamban vívom cudar harcomat.
Átölel a nap, majd ölébe kap,
egy lombos ág az arcomba csap,
nem vagyok egyedül.
Egy büvös hang a fülemben hegedül,
ringat a víz, mámorosan,
s úgy, ahogy vagyok, fáradtan, porosan,
tükrében megnézem magam.
S ím, ahogy meglátom arcom valahol,
érzem, egy másik arc is fölémhajol.
Vagy az csak egy lombos fa árnya?
Nem, nem, az egy angyal szárnya.
Ellibben velem a tágas végtelenben,
úgy öriz, úgy óv, ahogy eddig életemben
még soha senki nem
védett engem.
