Sok ember a szánalom után sóvárog epedve,
Nem pedig az együttérzést keresi szeretve.
A szánalom a fájdalmakat nem enyhíti,
A szeretet az égö sebet beheggeszti.
Oly szomorú és kínos magányosan élni,
Mindig csak ábrándok közt s félelemben lenni.
Olyankor a szívekben csend költözik,
Gondolatunk viszont messze utazik.
A kezdet és vég titkait boncoljuk,
A cél adott,a módszereket kutatjuk.
Keressük szüntelen a halhatatlant,
Látni szeretnénk végre a láthatatlant.
Fájó pontként érezzük a múltunk homályát,
A jelen lapja elrejti a jövö árnyékát.
Nem sokaság,hanem lélek tesz csoda dolgokat,
Ne építsünk magunknak óriási falakat.
