Szemetet teremt az elme,
S szemetet termel a kéz.
Nem értem istenetek,
Nem értem, miért szenvedést teremt.
Ki az, ki földet ont ma rád?
Ki az, ki békéd hazudja? Tán
El is hiszed, mit elképzelt szellemed,
Gondolataid fölé emelt tetteid
Valódi illúziója sugall feléd,
Mikor a lélek homályba vész.
Megfagyott a csend értelmed felett,
Eltűnt a szó mögött az életed,
S az értelem, mit hajszolva vágysz,
Halálod kívánja, s világa nem lehet más,
Mint lelked csodája, mit megteremt az élet,
Hogy ragyogva fényed ontsa ránk,
Elbűvölő tudásod felett hozza át,
Hogy önmagad újra megtaláld.
Nem vagyok az életed, s nem is leszek.
Nem vagyok álmod valósága, s nem
Lehetek nyugalmad rég várt varázsa,
Hisz te vagyok én, a világ világa.
Hajthat a szó, űzhet a gondolat,
Kérhet a vágy, mi elnyomja hangodat,
De nem lehetsz a térben elhaló idő,
Míg nem éled, csak ordítod erőd.
Hatalmat születtem neked, s hagytam,
Hogy szülessen meg velem hatalmad,
Mely gyengébb egy vízcseppnél,
S hagytam, hogy akaratod teremtsen
Benned csodát és halált, mit te hiszel,
S hitedet is engedem neked.
Hagyom, hogy megalázz, s megdicsérj.
Hagyom, hogy kényelmed legyen felettem,
S, ha akarod, hagyom, hogy új szülöttem
Véged legyen, s halálod felragyogjon velem.
Rád borult a fény, rád borult az isten.
Rád figyel a vég, s veled hal az élet.
Te leszel léted egyetlen igaza,
S ahogy füledbe zúg gyermeked dala,
Meghallhatod őt, s meghallhatsz engem,
Ki gyermeked vagyok, vagy szülőd, ha kell,
S benned is vagyok,
S te bennem, ha mersz. |
|