Napkorong

Ó, te végtelen,
gyermek és anya, fekete és kék,
éber és alvó
tűnékenyen valós álomkép,
ki megérintesz,
átkarolsz,
dobbanó szív odúján át
bordáim tágas udvara alá vándorolsz,
és forogsz, összezuhansz majd tágulsz,
ó, szellő puha bőre,
hű társam túl az örökkévalón,
lehulló csillagoknak őre:
ki vigyázod mint lent a földet,
úgy fent az eget,
a folyót, az erdőt,
a völgyet, a hegyet,
s a végtelennel játszó fellegek
aranyszínű fonalát;
a horizont lágy,
vékony vonalát.
Te büszke hölgy, te dallamos kislány,
kísérj utamon, tovább és tovább,
szelj velem űrbéli tengert,
s hol a levegő a legritkább:
ott vesd meg az ágyam
hasított hajnal csengő cseppjeiből;
párnám pedig a Hold sötét oldalának fénye legyen,
s a lehullott csillagok emlékeiből
építsd fel,
sződd meg az álmom.
Bennem a lélek kattogó gépezete már meg-megakad,
a szívem kőszikla: neked adom,
és kérlek, vidd messze,
és ne hozd vissza.
Vidd oly helyre, ahol a kőszíveket gyűjtik
hegynyi halomba
És őrizd.
Én eltűnök,
halványulok,
és talán árnyéknak lenni is megszűnök,
de ha hozzám mégis visszatérsz,
hozz magaddal egy virágmagnyi szivárványt,
hasítsd fel hegedő mellem,
törd át a csontommá lett márványt,
és hol vénák üres koszorúja
ásít szomorú szemmel,
ültesd el csíráját a színeknek,
tápláld télbe hűlő, veszni látszó érzelemmel,
és talán dobban még újra.
Hű társam: szél, és végtelen ég;
tollavesztett pegazus-szárnyaimban
a tűz majd egyszer újra ég,
és lesz még egy utolsó röptém,
hogy megkeressem az utolsó égre festett szivárványt,
és a tűz akkor majd főnixként robban új csillaggá,
mi átölel eget s földet, és százezer színt... majd aláhull, és kioltja tüzében az utolsó lobogó sárkányt.