Mikor először láttam túl csordult a lelkem,
nem jutottam szóhoz, álltam és könnyeztem,
éreztem, hogy örökre, magával ragadott,
ily gyönyörűséget, csak Isten alkothatott.
A magas hegygerincen,erős fenyők állnak,
mintha a múlt, élő szobrai volnának,
örökzöld ágaik, oly magasra nőnek,
délcegek és büszkék,az egekig felérnek,
A kopár bércek felett, vándor felhők szállnak,
olykor, egy magas szirten, fáradtan megállnak,
ha eljő az alkonyat, hűvös szelek járnak,
suttog a fenyves, hajolnak az ágak,
mikor a büszke Kárpátoknak, búcsút int a nap,
a hegygerinc az égtől, álom csókot kap.
Felölti az égbolt, bíborszín ruháját,
szívem elfelejti, minden nagy fájdalmát,
csordultig merítem, lelkem e csodával,
Erdély gyönyörű, nyugodt, varázsával.
Ha láthatom a Kárpátok, magas vonulatát,
vagy az Oltnak, kanyargó, hűvös vízfolyamát,
Lelkemben az idő, megáll néhány hétre,
és azt kívánom, bárcsak, sose lenne vége,
annyira vágyom rá, hogy újra láthassam,
hogy, e gyönyörű vidéket, ismét bejárhassam,
olyan mintha lelkem, ide, haza járna,
e csodálatos, érintetlen, vadregényes tájra. |
|
