Ha bennem összesodortad a lét fonalát.
nem oly nehéz lépteim hangja így.
Veled lépek felh?k felett magasan át,
bár rám ezer ostoba lélek irigy,
nézd milyen a jaj-szavú csók, de ha fáj,
távoli álmodat sóhajtod felém, a szív
szava mámoros, hajnalba dobban a táj,
és nincs ami téged karjaim közé ma hív.
Képzet a tóban, távoli káprázatom,
hangod az erd?, örök, hervadhatatlan
mi vagy, ma mégsem tudom.
Bár örökké forr az a katlan,
tüzedet soha nem szoríthatom,
mert mi vagy, mégis...-láthatatlan.
