Bús lombok alatt szállt
szél szárnyán a szerelem,
a loholó idõ is megtorpant
váratlan... csak úgy... hirtelen...
Ölelt magához a zöldellõ
dús ágak árnya,
az élettõl undorodva rúgtam
bele az út porába,
akár egy durcás kisgyerek.
Nem voltam egyedül. Köröttem
sétált az álszent tömeg,
dobálták rám a szavakat, mint
bûnösökre a nehéz követ,
de egy kéz nyúlt felém a népbõl,
kinek tekintetétõl új remény gyúlt
száraz szemem tükrében...
marica - január 16 2008 07:11:49
Nagyon tetszik, kedves Lászó, ahogy érzékelteti versed A szerelem erejét, ahogy mindenek fõlé emeli az embert....... csak ugy hirtelen a semmibõl elötörve.
Gratulálok remek ellentétet alkalmaztál,
"az élettõl undorodva rúgtam
bele az út porába,"
"de egy kéz nyúlt felém a népbõl,
kinek tekintetétõl új remény gyúlt
száraz szemem tükrében..."
Elbûvölõ.
Marika
Maryam - január 16 2008 09:18:08
Szépen bánsz a szavakkal. Vegyes rímek, alliterációk, hasonlat, tetszik.
Maryam
denes - január 16 2008 10:44:21
Szép volt és remélem az a kéz megtalált.
