Rég feledték már, aki föltalálta,
hogy lovai látását regulázza,
s a szem mellé – így Nap se, fény se éri –
kis szemző került, jó gyerektenyérnyi,
megpuhatolták cifra-büszke bőrből,
nem feledkezve se díszről, se gőgről,
hogy szükség, vagy egy rossz fölösleg volt csak,
a lovak erre sosem válaszoltak,
csak toporogtak, csöndben elfogadva,
nem firtatva, hogy van-é bármi a haszna,
a munka így is, úgy is velük vásik,
hát húzták-vonták inukszakadtáig,
és tűrtek hámot, szíjak rendjét, zablát,
elfogadták és tisztelték a gazdát,
nem ellenezték szándékát a sorsnak,
így könnyű szívvel estig robotoltak,
szép szőrük fénylett, megfödte a pára,
s ha késve ereszkedtek hosszú szárra,
nem bánták, az se bennük érlelődött,
csak elfogadták, mind beletörődött,
mert jól tudták, az ember rájön végül,
hogy más a világ szemellenző nélkül. |
|
