Napkorong

Ülj le kedves! Jó, hogy jöttél.
Hallgasd meg, mi bent rekedt rég.
Ne félj tőle, nem teher!
Mutatom a lelkemet.
Van mesém tán száz, ezer.
Elkezdem, ha engeded.

Volt egy kedves kisgyerek,
ajándék az élete.
Nem tudom, hogy hiszed-e,
lehet, érted született.

Nem volt több, se kevesebb,
mint a többi csemete.
Mégis más volt érted-e?
Érdekes az élete.

Nem babázott, habár lány volt,
azt szerette, ha barkácsolt.
Állatokkal fogócskázott,
kutyát, cicát egyre pátyolt.

Aztán néha réveteg,
bámulta a kék eget.
Kérdezte a felleget,
"-Mért vagyok itt, mit tegyek?"

Barátokat keresett,
s csúfolta a sok gyerek.
Ment, csak ment ő, lépkedett,
s kérte azt, mit kérhetett.

Ne bántsák őt, ne kergessék,
barátjukként őt szeressék!
Teltek percek, napok, évek,
s kik kedvelték, mind a vének.

Mondták komoly, kedves, édes,
de zabolátlan, szeles, rémes,
furcsa lelkű kisgyerek,
terelni meg épp lehet.

De a szív csak szétszakad,
ha a játékból kimarad.
Mert gyerek ő, ha lelke vén is,
játszana, ha engednék is.

Teltek napok, hetek, évek,
s elérte a kamasz létet.
Mutatta hogy mire képes.
"-Tiéd lehet. Tessék! Kéred?"

Mit elvehettek, el is vették,
s közelükbe nem engedték.
"-Nem kell! Ne jöjj, maradj távol!"
Ennyit ért az iskolából.

Padra roskad, sír, remeg,
könnyek között réveteg.
Kémleli a kék eget,
"-Miért vagyok itt, mit tegyek?"

Nem jön válasz, vagy nem érti,
útján járva kérve kéri,
nap mint nap a véneket,
"-Segítsetek, mit tegyek?
Barátom vajh hol lehet?"

Válasz érkezik sietve,
nem is érti, rossz a kedve.
Mert a válasz nem túl tetsző,
szívét, lelkét megperzselő.

"-Hol barát ott ellenség,
a bizalom gyengeség.
Ne légy gyerek, ne keresd!
Minden barát veszedelem."

Szíve szakad szanaszét,
nem leli az értelmét.
Hallja itt a szavakat,
s amott lát jó barátokat.

Nevetgélnek, jönnek, mennek,
egymást lökve menetelnek.
Összevesznek, kibékülnek,
így élik az életüket.

Nézi, nézi zsong a feje,
mit lát, mit hall, elhiggye-e?
Sírva nézi a felleget,
"-Ó uram mondd, miként tegyek?"

Könnyei felszáradtak,
felnőtté vált immár egy nap.
Barátra lelt, s társra benne.
Kézen fogva menetelnek.

Életet ad gyermekeknek,
tovább négyesben mennek.
Nézi még a felleget.
"-Miért vagyok itt, mit tegyek?"

De a kérdés egyre halkabb,
felveszi mit úton kapnak.
Élvezi az életet,
szeretik társ, gyerekek.

Otthonuk kis csatatér,
mibe minden befér.
Barát, szomszéd, ellenség,
baj, gyönyör és veszteség.

Jön-megy minden, szája tátva,
csodálkozik a világra.
"-A barátok itt vannak, ide jöttem,
így akartam, így döntöttem."

S teszi dolgát napra nap,
sok a jó, mit kapva kap.
Nem is hiszi, hogy ez jár,
gondolja csak álomgyár.

S ha így gondolja, így is van,
álmainak hamva van.
Ül fölöttük pityereg, kérdezi a véneket
"-Miért vagyok itt, mit tegyek?"

Nem öreg még, tettre kész,
lépne ő az életért,
tenne bármit álmokért,
csak a népek értenék.

Könnye omlik, fél, remeg,
kőre roskad réveteg.
Kémleli a felleget,
"-Miért vagyok itt, mit tegyek?"

Lágy fuvallat érkezik,
választ súg, ha kérdezik.
Utat mutat, segít, repít,
ha elfáradsz elszenderít.

Ringat, ölel, felemel,
tisztítja a lelkedet.
Súgja neki csendesen,
"-Gyere velem kedvesem!"

Kezét nyújtja, könnye szárad,
arra megy, hol szivárvány van.
De az úton Istenem!...
Mennyi beteg emberek?

Itt egy gyerek, ott egy nő,
menni tovább hogy tud ő?
Nyújtja kezét, "-Segítek!
Érted küldtek, elviszlek."

Szeme csillog, könnye fátyol,
most mást lát a nagy világból.
Kémleli a kék eget,
"Ezért jöttem, ezt teszem."

(Monori Andrea 2012.03.09.)