Jártam én is havas tájon.
Kacska lábnyom
tépte föl a szûz havat,
utánam keskeny,
kusza csík maradt.
A töltés púpján araszolva
az alkony elém maszatolta
a konyakszínû eget,
s mint aki önnön
belsejében lépeget,
dermedt volt minden
odakint, mint idebent.
Az állomásról jöttem,
kifosztva, elgyötörten,
elvitte az átkozott vonat
holló hajadból szõtt
ébren-álmomat.
A töltés szélén
csipkebokrok
csontos ujjain
mint vércseppek
csüngtek a bogyók.
A hó alól kinyúlva
elkapta lábamat
egy kósza ága,
és én a bokorba estem.
Néztem, ahogy
vérem kiserken,
s visszarántott a való.
Jó volt, ahogy a
belsõ kínból kiszakadva
fájt valami megfogható.
