Ó, hát már te ragyogsz, szivárványszín felhő,
hullajtsd le malasztod, mennyei szent eső!
Nyisd ki a szívedet, lankadó kankalin,
hogy ragyogásnak árja, átjárjon odakint.
Mámoros az illat, harmatcsepp szívemben,
elfogyott a sok rossz, melyek ellen tettem.
Kiáradt a hópelyhek, folyton fagyos árja,
így kelek át lassan, édes vágyaimba….
„Lépcsők előtt állok, kapuig elérnek; szerelmes vágyaktól, sosem kíméljenek. Odaát, majd halkan, lányszív lépdel felém, csendülőn csilingel, a vágy padlása feléml” – Zsolti
