Napkorong

Csak a csend lüktetett még bennem,
Amikor átléptem halandó életem küszöbét.
Fájt a testem és fájt a felejtés,
De hívott az élet, s az elzárt rezdülés.

Sírtam, fáradtan omlottam a kétségek közé,
De mindig volt öröm, mi köztetek ért,
Hogy haragom, s magasztos imádatomon túl
A rétre érjek, ahol már nincs háború.

A minden mögül, mindig a semmi vitt magával.
A rám tapadt élmények megfojtott dalával
Készültem újra a harcba, s ellenségemmel együtt láttam,
Minden sír körülöttünk, minden csak félelem.

Jártam a harcmezőt. Temettem, öleltem.
Anyákat csókoltam megszülető gyermekük szívében.
Játszottam a világgal, az örök tettre kész csodával.
Játszottam a halállal, s az életet csodába vágytam.

Most hazatérek újra, de nem megyek tovább.
Az égbekiáltó szenvedély, csak szeretet ma már.
Lágyan hajtom fejem bárhová, hol vagyok,
Nem fáj az élet, hisz újra a csendben vagyok.

Újra csak a csend dalol, s a csend úgy dalol,
Ahogy köztetek dalra fakasztja a mosoly,
Ha kívánjátok, újra megcsodálja arcotok,
S a csend lesztek, nem csak fagyos álmotok.

Hozzászólások

gufi - február 23 2013 11:26:00
Kedves Szukicszs!
Miután a megpróbáltatásoknak végeszadad, a csend és a nyugalom hangja, méltósággal árad a versedből.
üdv:gufi

Torma Zsuzsanna - február 23 2013 13:27:13
Kedves Zsolt!

Versedben leírtak egy életút összegzése, mely úton mindannyiunknak végig kell mennünk. Kinek rövidebb, kinek hosszabb ez az életút, melynek a végén az örök csend várakozik ránk! S mindannyian "hazatérünk"!

Szeretettel: Zsuzsa