Agárdi Szilvinek ajánlottam ezt a korábban íródott versemet:
Szememmel nem látlak, te drága,
de pórusaimban anyám keze,
ahogy remegő ujjait vezette
arcomon, s a tárgyakat
sorra adta:
Legyen szemed kezed!
A megismerés fegyverét
ujjredőimbe karcolva
így ismertem meg a világ felét.
Isten csak ezt adta nékem
útravalónak.
Nem tudom, miért volt hozzám
ilyen kemény.
Bár küldött melléje lágy trillákat,
zajt, zörgést, kedves hangokat,
de a vágtázó lovak, a vonat zenéje
mégis alaktalanul háborgat.
Az illatokkal is együtt élek.
Képzelnék hozzá tárgyakat,
de az élettelen, fémes valóság
szívembe markol és felkavar.
A világot sohase láttam.
Nehéz értened, ez mit jelent.
Az a szó, hogy "láttam ",
számomra a semmi.
Csak a tapintható jelen.
A millió érintésben
annyi minden
másoknak hiábavaló.
De nekem ez adja
a bizsergő vágyat.
A szenvedést. A botlást.
Mindazt,
ami az életben jó.
Szememmel nem látlak, te drága,
de érzem, hogy itt vagy most is velem.
Érzem minden porcikádat.
Te vagy az élet.
Te vagy a szemem.
Illat vagy. Bársony.
Édes íz. Dorombolás.
Lehetsz szép,
vagy akár csúf másnak.
Oly mindegy.
Nekem te vagy az egész világ.
Téged adott az Isten,
- gálánsan fukar sorsomért -
ki nem tudja, hogy a vak szerelem
a nemlátónak
nem pusztán két szó,
