|
 Vendég: 10
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,229
|
|
Megláttam Õt, megállt az idõ,
Minden eltûnt, elfakult,
Csak törékeny alakját láttam,
Ahogy a kopott folyosón áll.
Szavak nincsenek, néma
Villámok cikáznak vadul
Kék szemeink között, melyek
Mélyen egymásba kapaszkodtak.
Torkom száraz, mint sivatag homokja,
Tüdõm levegõért kiált le
Lábaimra, melyek a padlóhoz nõttek,
Már mozdulni sem tudok.
Tétova test, az elme sikolt:
Szólj már, szólj valamit!
De nem, dacol a nyelv,
Csak a szemek dolgoznak mohón.
Elmém akarja Õt, annyira,
Ahogy a fák az éltetõ fényt,
én meg állok meredten, némán,
mint valami ostoba iskolás kölyök.
Félek, a levegõ lanra lobban,
Szikrák ezrei pattognak el,
Mozdulj, szólj már, beszélj!
A parancsnok így vezényel.
Halvány mosoly a gyönyörû ajkakon,
A szív odabenn õrülten dobol,
Talán vészriadót ver, ah, kinek?
Süket füleknek mindhiába.
Most megfordul, s reményeim
Pókhálóként pattannak el,
A nevét se tudom, látom-e még,
E gyönyörû tüneményt?
S mint törött ablak, a pillanat
Darabokra hullik szét,
Kecses léptek nesze hal el,
A kopott folyosón. |
|
|
- január 30 2008 05:54:25
Ez a találkozás nyomot hagyott életedben, példa rá a vers.A pillanat szavakba öntése sikeres volt, hiszen átélhetõ.
Viszont, hogy a tüdõd miért a lábaidhoz kiált levegõért, az még képletesen sem érthetõ, legalább is számomra. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2026. november 02. hétfő,
Achilles napja van.
Holnap Győző napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
