Sosem kövülne gótikába. Vándorénekét
hiába morzsolom, miként a Jelbeszéd-litániát,
eretnek ébredést. Pofonra rímelõ imák
predesztinált gyalázat: így se, úgy se értenék.
Sikíthat évelõ alázat: árja bér-zenék
szakítanak zilált csokorba nyurga dáliát
csalánnal, és zarándokol megannyi hátizsák
a tátikákhoz õsi, sminkeletlen érvekért!
Regölgetünk. Szelíd szemérmed óvatos virág,
hiába ringató a nyár, hiába kérdeném
becézne déli szél, föléd dalolna holdvilág
Fonódni vágyom égi rózsakörbe véled én
ezüstösen KI MÁS lehet, ki egykor illatozni lát
a szárba szökkenõ kamasz-remények éjjelén?!?
