Olykor tipródunk, vívódunk,
Ölel a Nagy Világ.
A köd lepi,
Lelkünk minden zugát.
Homály, mely
Szerte száll.
S a kaland lelkünkben,
Ezer titkot lebbent,néha megáll.
Ágazó fonala,
Beszövi ,minden bugyrát.
Terhünk, néha mázsa,
Majd máskor ,szárnyalva tovább állna.
Keressük okát,
Kérdéseinkre válaszát.
Magunk vagyunk odabent,
Magunkba zárva,nem enged .
Olykor nem értjük,
Miért, hogyan tesz meg,
Hogyan reagál,
Érez,nem egyszer,ezerszer.
Majd ésszel egyezkedve,
Vagy harcba veszve,
Kuszálódva,egyedül remegve,
Tisztulva, veled lesz meg. |
|
