Mint az esteli szél, úgy ölellek át.
Testemen keresztül szólok tétován,
ismersz már, a csókom is érted.
A némaságomat értsd meg! Értsd meg!
Nem úgy szólok, mint a harangok
bús nyelvei ahogy megkondítják az ércet:
az én hangom más már.
Te szelídítetted lágy zenévé a tomboló tenger
zúgó hullámait, mosolyodtól lett
azúrszín az égbolt; a sötét fellegek
tovavitorláztak.
Hallgasd a csendet: most
nem neszez bele semmi.
Megtanultam az álmok között
csendesen továbbmenni,
csak nézlek, sóhajtok, és fogod kezem,
és elképzelem, ahogy szeretkezem
Veled;
érintesz, és a pillanat mindig
csendesen dobog.
Úgy tündökölsz, ahogy átcikáznak
s a felhõkön végigvágnak
a villám-ostorok.
laszlo1988 - február 02 2008 02:35:40
Kedves Milena!
Soraid sok helyütt nagyon jók: "Nem úgy szólok, mint a harangok
bús nyelvei ahogy megkondítják az ércet..." ; "a pillanat mindig
csendesen dobog..." például ez nagyon tetszik.De mi az,hogy "neszez?" (bocsánat) és a versed vége nyelvtanilag helytelennek tûnik. Okoskodásomtól eltekintve tetszik a versed.Átélhetõ és szép.
Gratulálok.
laci
