Napkorong

Mondd, tudni akarod mi játszódik le a szívemben,
amikor tekinteted rám emeled?
S akarod tudni, hány könnycsepp esett lelkemre,
amióta ismerlek?
S hogy minden lélegzetvételemben
ott bújik meg az arcod?
S hogy amikor rám mosolyogsz,
abba beleremeg mindenem?

A szemeidbe nézek,
s a sírás fojtogat,
de a mosolyodat látva,
elfelejtem a könnyeket,
miért nem áll meg ilyenkor az idő?
miért suhan el oly sebesen?
Hallgatom szavaidat,
s belém vésődnek,
ezer meg ezerszer visszacsengenek fülemben,
szinte dallamként zengenek,
s angyali énekké válnak,
hallom mindig minden néma percben,
s a szívem belehal minden egyes ütembe...

Miért ejtetted rabul a szívemet,
hogyha mégsem kell...
Miért tartod kezedben a lelkemet,
ha kifolyik ujjaid közül,
s mégis miért érzem azt,
hogy jönnél felém,
hogy közeledsz,
de szólni nem mersz?

Látom a szemeidben,
hogy érzed a szívem mítoszát,
Érzem a tekinteted tükrözi lelkem dallamát,
Érzem, ahogy hagyod, hogy simogassa szívedet,
de mégsem szólsz,
de mégsem lépsz felém közelebb,
miért akarod, hogy teljesen elvesszek,
hogy szívem apró szilánkokká essen?

Tudom, hogy belelátsz a szívembe,
Érzem milyen mély a tekintetem,
amikor rád emelem,
Érzem, hogy selyemként feszül rá a szívedre,
Érzem, hogy valami elkezdődött csendesen.

Hosszú napok és átkönnyezett éjszakák
vannak mögöttem,
Vártam Rád, vártam Rád csendesen...
S most, amikor újra megszületett a pillanat,
S most, amikor szemeidbe újra elrejtőzhetem,
csak most,
csak most értettem meg mit jelent,
a szívemben az a néma csend,
amely Téged rejt,
amely csak a Tied,
az a dobbanás, amilyent csak te komponálsz,
az a fájdalom, amely csak Téged takar,
azok az apró rezdülések és remények,
amelyek sajognak,
s könnyezve, véresen égnek,
s mégis oly erőt adnak,
hogy meghalni képtelenek.

Egy érzés, amely fátyolként szövi be szívemet,
Egy érzés, amely minden pillanatban megöl engemet.
Ha mellettem vagy, akkor ez a vágyakozás fájdalma,
Ha nem vagy velem, akkor azért fáj,
amikor rád gondolok,
s sóhajok millióiba temetkezem,
minden sóhajban ott van a remény,
de látom is meghalni szüntelen.

Próbáltam,
próbáltam ezerszer...
de a szívem nem enged,
inkább megsebzi magát minden sóhajjal,
s minden gondolattal,
apró emlékek börtönében sétálgatva,
szavaid fenségében suttogva,
csak járkál körbe-körbe,
s nem téved el,
mert mindig visszatér ugyanoda,
s hiába hal bele mindenbe,
a tekintetedre,
a hangodra,
egy érintésedre vagy egy mosolyodra,
újra felkel, s csak jár körbe-körbe,
s tudja: hinnie kell, remélnie kell,
mert a szemeidbe nézve újra új életre lel.

Éreztél már olyat, hogy néha fáj a pillanat?
Hogy látva egy gyönyörű mosolyt,
melytől a szíved fellángolva dobban,
s mégis gyötrő fájdalom,
hogy ezt a mosolyt nem kaphatod meg,
mert elviszi az idő,
szinte felkapja?
Visszajátszod magadban ezerszer,
s újra meg újra látni akarod,
hogy szívedre vésed,
s könnyezve viseled azt?

S amikor a szemek...
ragyogva néznek Rád,
s mondani akarsz valamit,
de a félelem teljesen elnémít,
s a szavak a lelkedre égnek,
s sajogva fájnak,
hogy kimondatlanok maradtak,
és hogy örökre ott maradnak?

Szeretlek...
s mondani akarom...
de ez a legnehezebb...
ez a legnagyobb fájdalom!
A félelem elmossa szavaimat,
s halk suttogássá szelídül,
S minden pillanat megöli a szívemet,
mert némán úszik a vallomás,
s a szemeidbe nézve minden elhalkul!
Mondani akarom...
s bár lehet hogy tudod,
Mondd, hallani akarod????