Napkorong

Búcsúzom

Emlékezem rátok, kedves, drága lelkek,
Kiket már csak a sötét kóporsófedelek fednek.
Kiket elszakított tõlem a kegyetlen halál,
A megnyugvást mindenhol kerestem én már.
De nem lelem békém, sötétben bolyongok,
Kínoz a magány, amit rám hagytatok.
Emlékezem egy örök mosolyra, fényre,
Te adtad nekem a látást sok szépségre.
Megmutattad, hogy mit hogyan tegyek,
És elsõ mozdulatnál fogtam kérges kezed.
És te, ki gyertyát gyújtottál pince mélyén,
Mondtad a kék szem szép, de legszebb vagyok én.
Kérdeztem, feleltél, meséltél sok történetet,
Én nevetve kételkedtem, hogy egy is igaz lehet.
Nem mondanék többet ilyet, csak még egyszer mesélj!
És fogd egy kislány kezét, aki nélküled oly rosszul él.
És te, ki mosolyogva oly furcsa néven hívtál,
Rohantam hozzád, barátom, igen, te voltál.
Halk hangon szóltál, figyeltem mindig én,
De feledtem, hát suttogj még felém!
Még mily sokan vagytok, drága barátok,
És nem elég jó egy szó sem, mi hû hozzátok.
Itt vagy te, ki barátok közt elsõ a sorban,
És végül szenvedve kúszott a porban.
Hogy sajnállak téged, drága, tiszta lélek!
Csak még egyszer magamhoz ölelhetnélek!
És még ketten várják, hogy a litániák árját
Zúdítsam rájuk, tekintetem most õket szánják.
Az egyik erõtlen, fáradt, közel a vég,
A másik száján jön sok bolond beszéd.
Hogy sajnálom én, hogy zord voltam hozzátok!
Ezt eltörölni nem lehet, ugye megbocsáttok?
Nem akartam soha szívtelen lenni veletek,
Bár sokat velem soha nem törõdtetek.
Egy volt a gond velem szemetekben, nemem,
Pedig bizonyítom, hogy sokat ér még nevem.
Nem nyugszom, míg büszkék nem lesztek,
És egy érdemtelen embert nem feledtek.
Búcsúzom végleg tõletek, szellemek,
Tudom, még sokáig kísértetek.
De nem bánom, az emlékek szépek,
És köszönöm nektek a röpke néhány évet!
Szeretetem talán hozzátok is elér,
És nem szûnik, míg mozog bennem a vér.
Emléket állítok nektek, ami örök,
Míg végül utolsó utamon hozzátok készülök.
Fogadjatok tárt karokkal, mosolyogva engem,
És ne hívjátok még, gyenge, beteg, egyetlen szentem.
Hagyjátok még õt, had legyen sokáig velem,
Szüksége van rám, átsegítem bánaton, rémségen.
Közel az idõ, mikor élete lidérces lesz,
De itt vagyok én, támaszt tõlem nyerhet.
Vele leszek, ha veletek nem is voltam,
Segítek majd neki egy szörnyû órában.
Kérlek, maradjatok még itt velem!
Tanácsotokat mindig szívesen veszem.
Súgjátok nekem õket a leghosszabb percben,
És mikor vége, öleljetek szorosan át engem.

Hozzászólások

mullerildiko - február 05 2008 06:49:20
Kedves Meave nagyon szomorú a versed, ne enged ,hogy a magány beborítson sûrû fekete fátylával, a szeretteid felé az elsõ lépést neked kell megtenned, szûkség van rád. SZeretettel. Ildi