Napkorong

Mikor először a terembe lépett, behunyta szemeit.
Tudta, abban a pillanatban, mikor kinyitja
a fájó valóságra ébred.
Minél hosszabbra hagyta a pillanatot,
nem akart rágondolni,
de sürgette az idő,
az idő, mely ott toporgott mögötte,
Mikor végre kinyitott a szemét,
körbenézett és mosolygott.
Pompázatos virágok vették körül.
Fehér virágok, kálák, liliomok.
Jobban szerette a rét tarka virágait,
de a vadregényes kertekét is
különösen a gyöngyvirágot.
Azt szerette volna, hogy ezek tündököljenek,
szétszórtan, mint szerelme ...
a gondolatait ez megszépítette.

Szemével kutakodni kezdett,
egy meghívott csapat körére talált rá ...
mint álmaiban ahogy szeretett, vonzón, odaadón.
Emlékezett, mikor egymás mellett fekve,
kéz a kézben,
test a testen,
lélek a lélekben ...
már gyermekneveket keresgélt.
Egy pillanatra találkozott a tekintetük,
szeretett volna olvasni belőle,
de szemeit leszögezte a földre,
mert ha a szívére hallgat,
mindörökre elveszti a fejét.

Mily rég volt ... az életvize elfolydogált,
Boldog is volt, néha sírt,, ha elesett ... felállt.
Választott, de akkor még nem tudta, hogy jó-e vagy rossz,
mint oly sokan.
Végül is felemelte tekintetét,
egyedül indult az asztalhoz,
A nőn gyönyörű fekete estélyiruha, rajta szinte égett,
citromos vízen élt már egy hónapja,
nézte magát a tükörbe,
látta a férfiak kíváncsi tekintetét,
szégyellte.
Egymásba akadt a tekintetük, de elhessegette a gondolatot,
az emléket.
Ez fájt a férfinek, mert neki nagyon hiányzott.
Az, akit ma ott látott, az egy egész más Nő volt,
egy Nő, aki neki többé nem volt,
a mai nap kivételével.
Fehér ruhát képzelt a fekete helyére,
egy menyasszonyi ruhát és
hallotta az édes hangot,
ahogy lassan, de szívből kimondta az Igent.