Véres kézzel állok a csata után.
Lemészárolt emberek, sebesültek fetrengenek.
Vértek s páncélok a földön.
A csatazaj után halotti csönd jön.
A táj vörös a vértõl.
A fellegben hollók szállnak, s várnak.
Hogy mire éheznek? Halott emberre.
Pár elgurult szemet, mint a csigát nyelnek le.
Kardom az ellenség szívében pihen.
Hogy mennyit öltem? Ne is kérdezd tõlem.
Kihúzom, a pengémet s letörlöm.
A félholtakat, hogy ne szenvedjenek, ledöföm.
Ideje eltemetni azt, kinek mennie kell.
Az élõk holtat temetnek, s föléjük keresztet vetnek.
S miért e harc, küzdelem?
Nem maradt más utána csak gyötrelem.
Virrad már a nap. S mit lát?
Hulladombok, porrá zúzott csontok.
Ifjú harcosok s öreg bölcsek.
Meghaltak mind, már semmiben nem különböznek.
De én itt állok véres kézzel.
Mit tegyek? Feledjem, mit nem lehet?
Mért harcoltam? Mért küzdöttem?
Az élet nedvében mért fürödtem?
Mért haltak meg barátaim?
Az igazságért? Vagy a szabadságért?
S én most mért élek még?
Felvirrad-e még az élet, vagy marad a sötétség, a kétség.
Gyõztem! Még élek.
De minek, s kinek?
Kardomon a fény megcsillan.
Az én szívem is megdobban.
Semmi nem maradt nekem az életen kívül.
De azt is mindjárt eldobom, e világot itt hagyom.
Megmarkolom kardomat, szívembe döföm,
S holtam terülök el a véráztatta földön.
