Halott bõrömet már nem éri a napfény
A hold érintése simogatón gyengéd
Lágy sóhajom s hangom mint halk szárnysuhogás
Átölel most féltõn s észrevétlen jár át
Felejts el örökre ki kedvesed voltam
Szárítsd fel könnyeid melyek értem hulltak
Sírás helyett kacagj s ne törõdj a múlttal
Arcodon a könnyek nyomban felszáradnak
Tárd ki hatalmasra lelkednek kapuját
Engedj be rajta fényt s teremts harmóniát
Vagy zárd be ajtódat s félelmed kinn reked
Csak fenn a csillagok õrzik majd léptedet
A fekete szív már oly régóta tudja:
Sötétségen át visz út a csillagokba.
kormi37 - február 08 2008 05:00:07
Nagyon szép a versed. Csak a múlt van benne a fájdalom a másik iránt. Szépen fogalmaztál. Gratulálok. Szeretettel:Kormi
BeYu - február 08 2008 18:22:52
Már többször is elolvastam ezeket a sorokat és azon törtem közben a fejem, hogy mit is kellene írnom hozzászólásként, de hogy õszinte legyek nem jut eszembe semmi szép, semmi értelmes...lehet azért, mert felidézi bennem az emlékeket...de ahogy te is írtad: sírás helyett kacagni kell!
Nagyon szép a vers...szomorú...de akkor is nagyon szép!
