Tiszták vagyunk, ha belsőnk tökéletes,
mi is magból, rügyekből vagyunk,
felemellek, hogy lássam szőlőmelled,
csodálatom legyen a tanunk.
Felemellek, hogy lássam azt,
amit kell és azt, amit látni lehet,
szempilláim közé zárjam majd,
amit felidéz az emlékezet.
Lám csak úgy, tisztán, szűzien,
hófehéren, egy váll, egy hát,
ahogy a nyírfakéreg van jelen,
s mit elhoz nekem a tavasz, a nyár.
Megengedem a napmelegnek,
hogy levetkőztessen, légy meztelen,
a hónaljadtól a rejtelemnek,
tudni szeretném, hogy mit tegyek ?
És lám, már látom, jössz felém, engedd,
tekintetem érzi mély medred,
ágyékod mellett ürességed,
combod a vízben kienged.
Most a vízben öreg a kísértet,
de fiatalságáról álmodom,
nézd a madarak, hogy csivitelnek,
jó itt veled, arcod csókolom. |
|
