Napkorong

Most már érzem a lelked dallamát,
halkan szól, de így is simogat,
szinte némán morajlik,
de tudom nekem zenél...
Résnyire, de megnyitottad szívedet,
elengedted a lelkedet felém...
Tekintetedben ott bujkál már valami,
amit még sosem láthattam,
véletlen érintéseid forrón égnek,
s szavaid lágyan beborítanak...
igen, igen közeledsz felém...
még sosem voltál ennyire szelíd,
még sosem éreztelek ennyire közel,
még sosem fénylett ily erősen a remény...
s még sosem fájt ennyire a perc...
ami eltakar előlem...

Rád nézek, s érzem, hogy a szemeim
gyémántként fénylenek,
megpihennek arcodon,
s bár nem érintelek,
mégis gyengéden körülfonnak
a pillantás halk selymével,
s ölellek szorosan,
mint a napfény a hullámzó tengert.

Igen, igen érzem lelked dallamát,
ahogy újra meg újra megérkezik elém,
ahogy szemeink egymásban tükröződnek,
ahogy mosolyunk egymásra talál...
ahogy némán egymás előtt állunk,
s a pillanat nem felel,
szinte félünk, hogy valamit mondani kellene,
érzem magamon s érzem rajtad,
hogy a szerelem már előttünk jár,
csak belekapaszkodni nem merünk,
mert olyan szép is tud lenni a vágyakozás....

Kezeid közé tetted a kezem,
érintésedet most is érzem,
belém égett gyengéd melege,
bársonyosan simítva végig,
azóta kezemen hordom,
láthatatlanul, de érezve bőrömön,
nem, nem feledem el soha,
ahogy kezeink eggyé váltak
abban a pillanatban.

Legyilkol az idő,
csak folydogál Nélküled,
csak látni szeretnélek,
csak hallani hangodat,
oly nehéz elviselni....
oly nehéz megérteni....
oly nehéz nem gondolni Rád...
Kérlek halld,
kérlek érezd,
kérlek énekeld velem a szerelem mítoszát!!!