Napkorong

AZ ÉLET ÁRNYA

(K.K.-nak)

Álmomban jártam egy rémisztõ helyen,
Egy sírkertben, a szülõföldemen.
Léptem fekete port kavart köröttem,
Tudom, hogy egy lelket kerestem.
Az angyal, mi fölém hajol, feketén,
Szárnya körülfon, látom a hajnal ködén.
Sóhajok törnek elõ a régi földbõl,
Lelkek szállnak föl pokolból, mennybõl.
Mindet ismerem, de feledtem nevük,
Kísért az arcuk, és álmom felett õrködök,
De mindhiába, ébren is felém jön a lelkek árja,
Hogy kísértse éltem, és a halálom várja.
A fekete angyal mozdul, suhog a szárnya,
Éled a kísértet, alakot kap a szörny ruhája.
A sóhaj nem halk többé, kiáltássá válik,
És kínt szabadít fel, a csontról hús mállik.
De a sötét árnyék, ki most a földbõl kikel,
Arca még kutatja, de talán rá lel,
Kit oly régen keres, egy másik lelket,
És talán semmivé foszlik a rég, a volt,
Köd lesz a gaztett, és álom a múlt.
Kinyit majd ajtót, szívet a remény,
Újra szép lesz, mit csúffá tett a rém.
A rém, ki a halál maga és életekre tör,
Ki nem nézi ki vagy, az élet tömör
Hús fensége elillan messze, távolba szökken,
És a léleknek kín a kárhozott fekete isten
Látványa, hangja, minden mozdulata
És rikoltva, könyörögve a rab lélek szabadulna.
De az örök lánc feléd tart, kúszik a földön,
Minden arasz susogja feléd, hogy vár a börtön,
Csak idõ kell még, és minden elenyész
Nem dobban a szív és nem szorít a kéz.
Ezt ígéri-ígérte mind a fekete fejedelem,
De mióta a temetõbe én is eltévedtem,
Az álmok ködén, a sóhaj peremén,
Láttam én is õt, a Rém Hercegét.
Sötét volt mindig, árnyékban maradt,
És körbevették a rab lélekmadarak.
Sokan voltak, arcuk különbözõ
De emberi képük el-elveszõ.
Eltûnt mindenük, mik valaha voltak,
Nincs lelkük, szívük, ha szóltak
Valaha, már nem hallani soha,
Hangjuk a szél és a kóborló, kósza
Halvány, picinyke fény, ami hordozz
Egy dobbanásnyi reményt, ami hozz
Talán magával még sok százat,
Ha nem felejted az éltetõ lázat,
Mi él benned, duzzad és felemel,
Amit az ember csak legbelül lel.
Minek lennie kell benned, bennem,
A világ forgó, édes szövetiben,
És adnia kell erõt, hogy végül felemeljen.
Fel, fel, fentebb, mint ahol a vak sötét életre lel,
Ott ahol, az álmok lassan kezdõdnek csak el,
Amott, hol a fény újra tisztán ragyog,
Hol a Sötét már nem kavarog.
És mikor én még lent leszek,
A képzelet határán eltévedek,
Te fenn, ahol lenned kell,
Ott leszel bizony, a lelkekkel.
Én lenn állok majd és nézlek,
Már nem szakad meg a szívem érted.
Ekkor a földön csikorog majd a kín,
Felkel a Sötét Herceg és magához hív.
Sötét lesz arca, keze, és szíve,
De álmom már nem éltem lidérce.
Megtörik a fátyol, szakad a jég,
És oly boldogság lesz, mint rég.
Egyedül leszek, de mindig veled
Az álom-lidércet már soha nem leled
Itt a földön és az édes álmaidban,
Eltûnik, örökre, onnan ahol szeretet van.
Soha vissza nem tér, a sírbolt, a rém,
Szabadok vagyunk, minden oly szép.
Eltûnt az angyal, fehér galamb szárnya
Simítja arcom, És a sötétség árnya
Eltûnt, vesztett a végsõ harcon.
Élni így kell, mindig szabadon,
Ne álom kössön gúzsba, rabláncon
Ne tartson a félelem, füstgomoly
Ne legyen rabja szívnek, tarka képzeteknek,
Törje meg a lélek az örök sötétséget.
Legyen hát vége a lidérces képnek,
Ébredj fel, és nézd! Tûnnek a rémek.
Elhagynak téged, ha nem kötöd õket
Magadhoz, és várod az álom õröket.
Egyszer mindennek vége, ne harcolj folyton,
Örülj, mit kapsz, tied, ne búsulj a sorson.
Boldog egyedül is egy életen át lehetsz,
De többen jobb, így oszd meg életed.