Napkorong

KONCERT

Kijött – hangorkán dúlt egy pillanatra,
A zenekar már félkörben felállt,
S a zongorista székét elfoglalva
A bűvös pálca intésére várt.

Az első két sort szalag fogta közre,
Királyi udvar krémjének csupán.
Zenészek lustán hangolászták össze
Az „A”-t az első hegedű után…

Kelletlen zajlott e ravasz gyakorlat,
Habár ismerték egymást réges-rég,
Az elnyűtt tartók rendre nyikorogtak,
Vállukra véve kották nehezét.

A zongora – középen, emelvényen,
Mint sorsát sejtő éjfekete rab.
Ma ő lesz, tudta, fő-fő terítéken,
S a publikum szeme majd rátapad.

Fekete teste homályos mélyéből,
Mint hírszerző, úgy fülelt szerteszét,
S a lakkal bevont széles fedeléről
A tükröző fény leste Mesterét.

A hűvös testben, mint erek, a húrok
Fölforrósodtak, hol hang, hol szünet,
S a fényes fedél hivalkodott úgy ott,
Mint pucér táncosnő, ha épp üget.

Ha meg-megállt a Mester keze olykor,
A zongorista elcsendesedett,
Az ujjaknak a fehér billentyűsor
Piano, forte – mindig engedett.

A dúr a mollnak kedvét azzal szegte,
Félhanggal máris megemelte őt,
S a basszuskulcs, hogy helyzetét megmentse,
Harmóniákkal nem kötözködött.

Kották vitáztak: hangköz? – mi értelme?
Az egyhangúak kijelentették:
„Az unisono mindennek a lelke,
Az oktáv csak a kezdet és a vég!”

A kemény dúrok egyre háborogtak,
A félhang-vesztő moll panaszkodott:
„A ritmikába miért furakodtak
A triolák, a különc harmadok?”

A mély hangok magasba törve egyre
A koronát tették magukra fel,
De józan, bölcs előjegyzések rendre
Mind lejjebb vitték őket, hova kell.

A karmester, mint térképről stratéga,
Pultról vezényelt szólamot, hadat,
A tercek, kvartok az ő tartaléka,
Nekik is osztott nyílt parancsokat.

A fekete lakk kínoktól repedt át,
Cikáztak fenn a vonó-szuronyok,
És nem sajnálva erőt, lószőrt, gyantát
A húrokra mind ráakaszkodott.

A billentyűket gyengédség mozgatta,
Becézik őket, vélték, nem verik.
Csak gondold meg! Chopin a lusta balra
Etűdöt írt: A Tizenkettedik!

Vonók alatt a húrok füstölögtek,
A cintányérban meglágyult a réz,
Az ütősök mind kegyetlenek lettek,
Mint Bach keze, az övék is nehéz.

Fogólap izzott, görcsben mind az ujjak,
Csellókon máris hajszálrepedés:
Ilyen sok hangot réseik nem bírtak
Világra hozni – erejük kevés…

Akár az öklök vad verekedésben,
Fehér mandzsetták törtek felfele,
S a föl-lesikló vonók a sötétben
Titkos jeleknek voltak tengere.

A billentyűk, mint fogak vicsorogtak,
Zongora nézte kínzóját felül,
Prímhegedűnek könnyei potyogtak,
Elöntve termet észrevétlenül.

Bőréből már a zongora kimászott,
Reszketés járta át a belsejét,
De ura semmit nem érzett, nem látott,
Gyötörte foglyát, szegény feketét.

Vonósok szintén szétszéledtek persze,
De vétkesnek a Mester nem bocsát,
S az ötödik Visszára! összeszedve
Maradt erőt – a koncert ment tovább…

1972

* * * * *

Hozzászólások

Szollosi David - szeptember 05 2014 16:40:49
Egy másik forrásban még további strófa is szerepelt, és úgy tűnik, ez az igazi befelezése egy viharos, mindent elsöprő koncertnek...

"…De hirtelen megrendült oszlop, főfal,
Ringani kezdett fenn a mennyezet,
S kariatidák, karban Atlaszokkal,
Úgy tűnt, egy őrült táncba kezdenek."

Szollosi David - szeptember 05 2014 16:46:47
Remélem, lesz legalább egy hozzászólója ennek a fordításnak, mert minőséget képvisel, mert sok munka fekszik benne, és nem kisujjból kirázható napi "nincs-ötletem" rögtönzés...