Napkorong

Az éj leple alatt

Egy óriás szobában, éj sötét homály van.
Sötétek a falak, néhány fura alak,
Suhogva kering, üvegtető alatt.
Sok repkedő állat, utat ad, a néma holdvilágnak.
A sötét falakon, még sötétebb árnyak,
Árnyéka a sürgő-forgó, néhány boszorkánynak.
Kör-körösmozgással, táncot lejtenek,
Hatalmas karmokkal, fel-felé intenek.
Halk morajlás, a néma csendben,
Mormoló kérésre, jön egy csapat szellem.
Lebegő lepel, véres fog vicsorog,
A fogsorok közül, váladék csorog.
Rettenetes látvány, félelmetes lárma,
Szellemidézés, a boszorkány tanyába.
Az éj leple alatt, a sötét homályba,
Félelmetes éji kavalkádba,
Most a boszorkányok,
Kivallatják, a lidérc túlvilágot.
Rettentő félelmes, sejtelmes hangulat,
Nem is beszélnek, inkább csak huhognak.
Susogó huhogás, ezt csak ők értik.
Néhány óra alatt, a holtlelket kikérdik.
Mi a célotok? Kérdik a szellemek.
Jó, vagy rossz? Ti gonosz némberek!
Újabb morajlás, aki hallja remeg,
Ez nem nektek való, normális emberek!
A boszorkányok, fürkészik a múltat,
Ki, mit vitt magával, mit rejt a holt agy.
Mik a rejtett titkok, ott lenn a túlvilágba?
Már dereng a hajnal, oszlik a sötétség,
Kakas kukorékol, morajlik az éji népség,
Rettenetes zsivaj, szárnycsapkodás mellett,
Távoznak, sejtelmes túlvilági lelkek.
Felkelt a nap, fény szökik, a sötét szobába,
Ott az asztal körül, négy csodás leány van.
Kacagnak a lányok, a falak hófehérek,
Bájosan beszélnek a testvér nővérek.
Mintha semmi nem történne, az éj leple alatt,
Nem is néznek szét, csak kecsesen felállnak.
Véget ért az álom, többé sohse látom,
Nem tudom meg soha: valóság vagy álom,
Az én boszorkányom!