Felh?ket szórt a h?s szél az ég süteményére.
Bársonyos báránycukrot. Fehéret a kék mélyére.
Ide, s oda egyet. A szélére kevés jutott,
mert a ásító fény a fodrokat olvasztja meg ott.
Könnyel öntözött beton parancsol már tekintélyt,
ami s?r?n körbevesz . A szemem már nem tekint éjt,
csak pityerg? bohócokat a rét sok szegletén.
Végig ott vannak. Hol remegek, a láncok kezdetén.
A mez?n letépkedett liliomok hevernek,
s lábaim simogatják. Szemeim közben merengnek.
A kékl? eget lesik. Más már nem is jó nekik,
mert minden oldalról a szívmaró könnyek égetik.
