Fekete, hosszú fátylak terülnek rá a napkorongra,
Te, életem Holdja, árnyékával takaródhatsz...
Feküdj, vagy inkább szívj egy cigarettát hangtalan,
és mélyedj el a végtelenbe, ahol a csend van.
Mennyire szeretlek ! És mégis, látod, ha akarnád,
az égitesthez hasonlóan, mely az árnyékból jön, kiosonnál,
és elkényeztetve ezen a a bolondos földön,
ékes a tör, ha kijön a tokjából, akkor öl.
Legyen mindaz, amit akarsz,
Legyél éjjel, vagy vörös hajnalpír,
bennem minden izom remeg ...
Imádatra méltó, istenített öröm, mely engem elpusztít. |
|
