Napkorong

Auf dem Segeberg

Hier stand auch einer Frauen Wiege,
Die Wiege einer deutschen Frau;
Die schaut mich an mit Augen blau,
Und auf dem Felsen, drauf ich liege,
Schließt sie mich plötzlich an die Brust.
Da werd ich mir des Glücks bewußt;
Ich seh die Welt so unvergänglich,
Voll Schönheit mir zu Füßen ruhn;
Und alle Sorgen, die so bänglich
Mein Herz bedrängten, schweigen nun.
Musik! Musik! Die Lerchen singen,
Aus Wies' und Wäldern steigt Gesang,
Die Mücken in den Lüften schwingen
Den süßen Sommerharfenklang.
Und unten auf besonnter Flur
Seh ich des Kornes Wellen treiben,
In blauen Wölkchen drüber stäuben
Ein keusch Geheimnis der Natur.
Da tauchen an des Berges Seite
Zwei Köpfchen auf aus dem Gestein;
Zwei Knaben steigen durchs Gekräute;
Und sie sind unser, mein und dein.
Sie jauchze

A Segeberg-hegyen

Egy bölcső ringott hajdan itten,
Benne német nő gyermeke;
Anyám néz rám, a kék szeme,
S ott fenn a sziklán, ahol fekszem,
Hirtelen keblére ölel.
Most öröm tölti lelkem el,
S a lábaimhoz maradandón
Teríti mind szépségeit
A világ, s látom, minden gondom,
Mi szívem gyötri, hallgat itt.
Pacsirták szólnak víg zenére,
Dalolnak rétek, ligetek,
S a hárfa édes pengésére
A légben szúnyograj lebeg.
Mezőn lenn, melyet nap kiszítt,
Kalászok ringnak, s amint nézem,
Felhők hintik reájuk kéken
A természet szűz titkait.
Sziklák közül most két fej bukkan
Elő, két gyermek, s széttekint,
Fiúk a hegyi bozótosban,
Enyém, s tiéd – a mieink.
Ujjongnak ők, a sziklák zengnek;
Az én fiam karcsú, kicsi!
Csak nézd, hogy bucskáznak, szökellnek,
Első vagyok, mind azt hiszi.
Játék hevétől arcuk lángol,
Világuk örvend és nevet!
Hol mindegyik rajtad ficánkol,
Hol meg énrajtam csüngenek.
Ha itt a nagy, az öccse menten,
Négy kéz szorul nyakam köré,
S e drága súly aláhúz engem
Kakukkfű illatok közé.
Utolsó árnyait szememnek
A gyermekszáj elűzte hát,
Az ő szemükben látom én meg,
Hazám, – jövődnek zálogát.

* * * * *