Majd egész utcát hozzánk örömített,
mikor sezlonra cseréltük a priccset,
volt rugó benne, fényes volt a lába,
és feszes huzatot viselt a háta,
bár nem izgatott, hol ér el az álom,
de örülőznöm illett bármi áron,
a neve új volt, ízét furcsállottam,
mint azt is, hogy nekem már sezlonom van,
úgy feküdtem és ugyanúgy is keltem,
mint hozzám igazódott fekhelyemben,
az újban nekem nem volt más tanulság,
csak az, hogy ő is eltűrte a dunyhát,
s ha nem figyeltek, jól rosszalkodóan,
a lomha testet összeruganyóztam,
így idő után, nem fért hozzá kétség,
az epedáját erősre cserélték,
a gyerekkori elmúlást is győzte,
hát megmaradt, bár nem hallok felőle,
s míg nagy örömmel küldök belé lelket,
már azt lesi, mint sorjázom a verset.
|
|
