Megcsillan szemem elõtt a ragyogás,
Hol éjjel-nappal dalolnak a madarak.
Virágzik az ibolya: hullahatás,
Bíbor bársonyba öltözött harag.
Pilláit lehunyva szirmokat majszol,
Én meg vigyorogva széthajtom ágait.
Nyúl rágta hajdani legelõn hajszol,
Át halott szívének idõ ette álmain.
Nyirkos sírba lépek én remegõ lábbal,
S tudom, hogy Õ vár ott saját magára.
Neki dõlni a hideg, üres falnak háttal,
S beszélni barátjának, a magánynak.
Szárnyakat és büszke illúziókat ad,
Mondjuk egy vakondnak mielõtt a lyukba
Az visszatakarodna, majd ajándékot kap
A lélektõl, mely belefordul lassan a búba.
Az Õ lényege, amit az élõre kényszerít,
Hisz a lelkek ilyenkor esküdnek össze.
Színes érzelmek közt szürkét elvegyít,
Hogy a saját halálát végre kinyögje.
