Alszik a természet, álmodik a táj.
Megváltozott az égbolt is, távolibbak a csillagok is,
minden oly idegenné válik, oly távolivá.
A fák, a bokrok téli színekben állnak,
csak a fenyők, a tuják lombjai zöldellnek.
A bujkáló Nap alatt dideregnek a kis madarak.
Csendes napok, siető léptű emberek,
kézen fogva siető párok, a csípős, szeles napokban.
A terek elhagyatottak, hűvösen állnak,
a harangszó is ridegen bong a légben.
Néha egy eltévedt, fáradt falevél vitorlázik a föld felé.
Szívünk tele van a tél bánatával, szürkeségével.
A szökőkút vize elapadt, nem fröcsköli szerte vizét.
Nyár és ősz együtt lépkedett el,
de holnap már tavaszi ébredezést várunk az elmúlás után.
*
Esténként becsukom otthonom,
szívemet is bezárom,
S mi fáj nagyon, ajtómon kívül hagyom
