Egy perc
Csak nézi a tükröt csendesen,
számba veszi sorra,
mit eddig asztalra tett,
csüggedten számolja ráncait,
vajon lesz-e még, ki reá kacsint?
Nézi, kor ette, elnyűtt kezét,
tekintete vissza a tükörbe ér,
látja benne bimbózó gyermekkorát,
s az iskolát is, hol próbákat állt.
Látja a nyiladozó kamaszt,
ahogy leánykából nő lett, ravasz,
s feltűnik egy ifjú hölgy is,
ki könyvbe bújik, s hegyre tart,
munkából ezer fele szalad.
Nézi, s el-elmosolyodik,
régi emlék, nagy szerelem tülekedik.
Könnycseppet morzsol, fájón révedezik,
a tükörhöz hajol, arcát eltemeti.
Ahogy ujjai közt nézi, új történet éled,
lágy szellő hoz képet, csodaszépet.
A tükörben áll a bál, hangzavar, hahota,
egy esküvő, s rögtön gyerekcsoda.
Az anyát látja, s nézi révedőn,
valahogy eltűnt a díva, sehol a nő.
Anya van, aggódó, szorgos,
ki mos, főz, s felfúr egy polcot,
Anya, álmatlan virrasztó lélekmás,
könnyekkel ölelő lágy varázs.
Anya, ki harcol, óv, segít,
s háttérbe vonul, mikor így rendeltetik.
S asszony is, hatalmas köténnyel,
ölében ezer év szenvedélyével,
biztató, lágyan támogató,
dühödt harcos, oroszlán ordító,
és ő a hátország is, a teremtő erő,
mindezt vajon honnan hívja elő?
Anya? Nő? Vagy csataló?
Választ keresve, még közelebb hajol.
Csendesül a moraj, párás a tükör,
némán kavarog benne minden, ami Ő.
Szemét lehunyja, majd bágyadtan nyitja,
ráncaiban ott egy egész élet titka.
Csak egy perc volt, ennyit merengett,
s mosoly fedi álmát, mit még dédelget.
(Monori Andrea 2015.03.04.)
|
|
