Az utolsó menedék
Nagyreményű, deli ifjú, sikerére méltán hiú,
Körbe rajongói vannak, érte többen, majd meghalnak.
Mindent készen kézbe kapott, diplomát és a színpadot,
Szerelem is beköszöntött, új élete elkezdődött.
Megszületett boldogságuk, Dóri nevű kicsi lányuk,
Kellemes napok elmúltak, fények, sötétbe változtak.
Nem volt ez után megnyugvás, hiába volt próbálkozás,
Mígnem erőszak hullámán, másik ketrecbe vonulván.
Gonosz erők rámenősek, minden vágyukat kiéltek,
Megszületett három gyerek, innen távozni nem lehet!
Dehogyis nem, hát kirúgták, mikor jól megkopasztották!
Elvették minden értékét, életének sok emlékét.
Sorsa fél munkát nem végez, nem mutatja még a véget,
Nincs roskadás, fel kell állni! Élni akar? Tovább menni!
Ismét jött egy tündéri lény, mint ragyogó angyali fény,
Szava bájos, boldogító, Szegény férfi! Behódoló!
Reméli, hogy nem csalódik, új kapcsolatban megnyugszik.
Útban a szerelem-gyerek, ennél boldogabb nem lehet!
Szép pillanatok elmúlnak, keserves bú, szaporodnak
Régi bajjal tömörülnek, magasodnak, rémítenek!
Nincs munkája, nincsen pénze, megaláztatott személye,
Nincs hajtani hova fejét, van-e számára menedék?
Van egy végső gondolata, hátha befogadná anyja,
Akit nem nagyon szeretett, inkább ellenszenvet érzett!
Eszébe jut az, az anya, aki őt, hogy pártfogolta!
Aki mindent megtett érte, semmit nem kapott cserébe!
Anya hívja: gyere Fiam! Bár az élet már odavan,
Talán megférünk még együtt, hisz minekünk új Tavasz jött!
Ui.: Az „Ifjú” 57 éves, az Anya, 80.
Budapest, 2015. március 30. |
|
