Napkorong

Ha Boreas könyörtelen
fú tar ágak közt élesen,
arany Phoebus-t matt fénye sem
emel délen,
s zápor cseppjén sötétellne
vad örvényben:

Éjjel vihar dönget tornyot,
s mély álomba zárul a gond,
míg olvadó árt patakok,
zúgó torlasz,
vagy barlangszájnak odva ont,
kizubogtat.

Ablakszemet, ajtót, hogy ráz!
Látom szinte szegény marhát,
s birkát, ahogy zord viharát
tűri télnek,
s szikla-él fölött kishalát
barlangmélynek.

Lennék madár, csak apróka,
mi tavaszi, víg napokba'
gyönyörködtet, ha dalolna,
mi más lehet?
Mért rettegnél szárnycsattogva
s zárnád szemed?

Gyilkos művön munkálkodál,
barbár hazád elűz most már,
véres hely, omló juh-hodály,
szívem feled,
míg irgalmatlan kínod fáj,
s üt mély sebet.

Phoebe uralma alatt nyög
sivár lapály, homályos rög;
lelkemben gondolatkörök
koszorúja,
míg füleimbe így tör föl
dallam búja: -

„Szelek, fújjatok dühöngve!
Fagyok, harapjatok földbe!
Havak, szállongva fojtsatok!
Több könyörtelen, zord pofont
egyesülve se adhattok,
amennyi rosszindulatot
hívő fivérre oszthatott.

Lásd az elnyomás kardvasát,
a vad becsvágy hogy őrjöng;
halld a véreb-járt vadcsapást,
jajszót, halált a földön!
A békés vidék völgyében épp
az Igazság szól sírós mesét,
hogy pompázott a Flanc, hatalmát
parazita talpnyalók mérge,
szolgalelkűek hada védte,
s nézi kiterjedt birodalmát;
szemléli az egyszerű bérest,
ki ezt a parádét fenntartja
– milyen más fajta lény ez,
durvább anyagból létez’, -
úri kény-kedv szerinti használatra!

Hol a szerető gyöngédség,
az úri erény hol él még,
hol büszke önerő?
A szeretet nemes neve
alatt önző cél áldja-e
magát magában – van-e ily kikötő?
Szűz ártatlanság zsákmányul
esik hamis csapdába:
a dícsért erény elfordul,
kitér, lágy sajnálatba múl’,
könny és fohász hiába!
Tán most a nyomor mocskos fészke
feszíti szélrohamnak, féltve
csenevész mellét egy anya félsze!
Ó, ti, kik alatt puha hencser,
gondoljatok a nyomorultra,
kit ti szántatok komor sorsra,
s kit elhagyott barát, szerencse!
Metsző természet beteglázzal
szalmán teríti, vágy alvásra,
míg lyukas tető, omló házfal
borzongatja, s hó gyűl rakásra!
Gondold, mily zord a tömlöc-zárka,
hol szegény szerencsétlen várja
– megtévedt ember, bűntudatos –
a felmentést; de mért üt a jog
a nyomorultra meg nem unva,
kit már úgyis megvert Fortuna?
Kínok fiai bajban fivérek,
testvér láttatja, hogy szép az élet!

Hallottam egy Gall Kakasról,
hazát köszöntött reggel,
lerázott minden zavarót,
vidító, lelkes beggyel.
Igaza mély hatású rám,
de az Úr dolgán túl
a szív jóindulatú tán,
olyan, akár az Úr.

(A vers hossza miatt az eredetit nem másolom ide, megtalálható a böngészővel.)