Napkorong

Ma végre jött egy levél, aminek örültem,
az elmúlt két napban majd megőrültem.
Nem olvastam szavaidat, nem tudtam rólad,
kérlek, ha olvasod, a versemet le ne szóljad.

Hamar megszoktam a Te hangnemedet,
örültem, hogy nekem elárultad a nevedet.
Még mindig nem tudom ki vagy igazán,
bízom benne, hogy egyszer látlak talán.

Csak ülök itt, és olvasom leveleidet sorban,
meggondolja magát az ember ebben a korban.
Nem dobálózik a szavakkal, és a versekkel,
csak olyannak ír verset, aki ilyet érdemel.

Persze nem ismerlek, de Te ezt megérdemled,
remélem mosolyt csalok arcodra, s értékeled.
Nem gondolkozom e sorokon, csak jönnek,
a szemeimből majd' kicsordulnak a könnyek.

Végre valaki, akinek írhatok rímelő sorokat,
valaki, igen Valaki(!), akitől nem kapok pofonokat.
Aki kedves velem, és őszinte, de nagyon,
nem sürgetem, a dolgokat történni hagyom.

A leveleid ihleted adnak nekem e sorokra,
nem számítok már rosszra, és pofonokra.
Abból volt elég, amit az élettől kaptam,
de ennek vége, magam mögött hagytam.

Nem nézek vissza, és ebben Te is segítesz,
szép soraiddal elém egy új világot terítesz.
Nem leszek tolakodó, ezt ígértem neked,
soha nem foglak bántani, ezt ne feledd!

Türelmes leszek veled, hiszen ezt kérted,
tisztában vagyok vele, hogy magadat félted.
Óvatos vagy, én meg nyugodt, ha nekem írsz,
kérlek, ha lehet csak egy szót írj, ha bírsz.

Köszönöm soraidat, életre keltettek engem,
bármi is lesz, leveleidet soha nem feledem.
Kérlek ne tarts engem érzelgős kamasznak,
ha nem írom le e sorokat, békén nem hagyhatnak.

A vers iránti szeretet mindig is tombolt bennem,
csak kellet valaki, akinek ezt meg kellett tennem.
Úgy érzem, hogy most van valaki, akinek írhatok,
akinek néhány rímelő sort esténként "elsírhatok".