Kit szeretnék, nem lehet,
Kit óhajtana szívem, nem kaphatja meg.
Hát mit kaphatok én meg?
A nagy semmit mi a távoli messzeségbe réved?
Hol van azaz út, mikor találkozhatok végre veled?
Könnyes a szemem, nem látok már semmit és senkit sem.
Poros pusztában járok,
S torkom kiszáradva lankadatlan vízért kiáltva nyelem le érzéseimet.
Ebbõl biztosan arra következtettek, hogy én nem érzek.
De igen is vannak érzéseim,
csak már belenyugodtam a megváltoztathatatlanba.
Õ már nem létezik, örökre nyugszik a fekete föld lúgos talajában.
Bárcsak tényleg így lenner30;
Úgy minden könnyebb lenne.
Ha meghal, akkor viszont én is vele halok.
S ezt nem szeretném.
Ismét legurult egy eltévedt könnycsepp,
Mi kezemen landolva ment tovább.
Vérzik a szívem, alig láthatóan, mert ismét csalódtam.
Mit is várhattam volna?
Újabb könnyeket, és a végelláthatatlan be nem gyógyulni látszó sebeket.
