"Nem úgy, mint fojtott lelkek hínárba fúlt
végsõ percének tékozló nyögése,
a fény csak, az fon szendergõ jobblétet
lelkünkre, ha csöndben véget ér az út"
Kacagott a tündér s egy fehér rózsát
emelt ki a lápból, inda- szalaggal,
"Nézd te örök rém, magammal rántalak,
oda hol a Semmi üresen kószál!"
Sikolt az árny és húzza a gyermeket,
éjtorkú lándzsája a mélybe merül,
haragja elõl a partra menekül
a fiúcska; óvja a tündér lelke,
s Õ érte szenved, tudja: mint elévült
szerelmes álma oly reménytelenül...
