Napkorong

Az őszirózsa ösvényre
papírtalpú bakancs vétke,
s Isonzó vezetett…

Te tiszta ózon, édes vagy,
akár nap éget, akár fagy,
Doberdó árka, vagy Kabul
homokján habzsolnak vadul,
de mit szippantott a baka,
ha közelgett az éjszaka,
s az iszonyatos harci gáz
rémképével félte magát?

Ypern felett az almafák
virágának halk illatát
a harci gáz, s aknák tüze
jaj, rettenetté elűzte…

Akkor még töltötték a puskát,
akkor az ágyút lovak húzták,
akkor a trén szekéren ázott,
akkor monitor nem sugárzott,
tiszt és baka egyformán fázott,
a katyusák nem orgonáltak,
kávédarálók nem daráltak
kávét, de két fedéllel mértek
frontra halált, mint véres végzet…

Yperit akkor, ma szarin…
A lét nem változik, a kín
új alakot öltve marad
japán metróban, föld alatt,
vagy szír lázadó néptömeg
ellen bevetve.
Sírkövek
szaporítója, háború!

Én elátkozlak.
Légópince,
alagút, metró, hegy gerince
alatt barlangmély takarása
nem kell. Ha Isten földi mása
az ember, magát mért öli?
Krisztust majmolja, s gyűlöli…

Ma automata kaszál rendet,
ma háborút hadmérnök rendez,
ma rakéta fröccsen a célba,
ma őriz tankpáncél acélja,
nem ágyútöltelék az ember,
mégis áldozat, kell, vagy nem kell…

Az idő forgó seprűje
színhelyt, formát messze űzve
nyomul tovább, de örök elem
a lelkek mélyén a félelem.

Ó, hazák, népek, ősi fészkek…

Megosztani kell ősi félszet,
a rettegést, mit újraéleszt
a földgolyón, mint nagy tüzet,
lobbanó terror, gyűlölet.

Bújni előle, összebújni,
salétromos falba simulni,
láthatatlanná válni sárban,
férgek közt élve, félhomályban,
nemcsak a magunk életéért,
a másikért is; minden érték,
minden élet és minden szépség
túléléséért… nélkülözve,
testben – lélekben összetörve
hinni békében, perre hívni
Istent, és mégis bízni, bízni…

Ha ránk borulna a rettenet,
bárcsak veled lennék, veled...