Ülünk a vízparton, és hallgatjuk a zenét,
Amit idesodor messzirõl a nyáréji szél.
Nincs semmi zaj, csak ketten vagyunk.
Nézzük az ezüstös folyót, és hallgatunk.
De ez a hallgatás más, csupa álmodás.
S hogy itt vagy, talán csak egy látomás.
Mozdulsz, és szemed a szemembe néz.
Simogat a kezed, amint a kezemhez ér.
A pillanat fogva tart, és megszûnik a világ.
Lobbanva ébred, szívünk mélyébõl a vágy.
S hogy ne zavarjon, elbújik az öreg hold,
Amikor az ajkad, forrón, puhán, rámhajol.
denes - március 02 2008 14:40:16
Szép volt, könnyed, légies.
kormi37 - március 02 2008 20:21:43
Nagyon szép andalító vers. Gratula. Szeretetttel:Kormi
Maryam - március 02 2008 22:54:32
Idilli, szerelmes pillanatokat idéztél meg, jó volt olvasni a simogató szavaidat.
Maryam
Torma Zsuzsanna - március 03 2008 10:05:49
Kedves Zsuzsu!
Nagyon szép, szinte álomszerû! De azt kívánom Neked, hogy valóság legyen!
Üdvözöllek: Torma Zsuzsanna
marica - március 03 2008 10:32:02
Varázslatos pillant kép!
Mint muszlin kendõ símogat a versed.
Szeretettel: marica
gondola - március 03 2008 17:20:38
S úgy érezzük, ez a pillanat bár örökké tartana! Nagyon megkapó!
