Amit nekem jelentesz, azzá más nem válhat,
Ilyen csak te lehetsz, senki sem pótolhat,
Hová már nem ért a fény, te betörtél,
Nem kértél, nem kérleltél, csak elértél,
Sosem értem meg hogy miért, és bennem mit láttál?
És mért ilyen kegyetlen, gyilkos ez a világ,
Hogy eljöttél, magaddal megajándékoztál,
Majd messze tűntél, szótlanul itt hagytál,
Engem ne ámítsatok, hogy egyszer visszatér,
Túl messze utazott, elragadta a szél,
A lelkem lelke ő, velem volt de nincsen már,
S lassanként felemészt ez a hiány,
Velem volt, most velem nincs, ennyi hát,
Kitéptél a szívemből egy darabkát,
De ha kell hát vidd is el,
Nekem nélküled nem kell,
Tudom ezt most úgysem hallod, mégis neked kiáltom,
Hátha egyszer valahol újra, elér a hangom,
Egyedül nekem itt semmim sincs, elsorvadok,
Szépen lassan a világommal pusztulok,
S minden nap, újabb nap, mit az üresség nyel el,
Mikor várlak, és kívánlak, de te mégsem jössz el,
S nincs már szép, csak torzult kép, nem ér el semmi sem,
Hol nem süt nap, és nincs már fény, nem vársz rám te sem,
Tudom ezt már úgysem hallod, mégis így kell hogy legyen,
Minden hajnalon torkom szakadtából üvöltöm neked,
Hogy világomban megfagyott a remény, és dúl a tél,
És a nyár csak rád vár, hogy egyszer eljöjj még.. |
|