|
 Vendég: 22
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
Анна Ахматова:
Опять поминальный приблизился час...
Опять поминальный приблизился час.
Я вижу, я слышу, я чувствую вас:
И ту, что едва до окна довели,
И ту, что родимой не топчет земли,
И ту, что красивой тряхнув головой,
Сказала: "Сюда прихожу, как домой".
Хотелось бы всех поименно назвать,
Да отняли список, и негде узнать.
Для них соткала я широкий покров
Из бедных, у них же подслушанных слов.
О них вспоминаю всегда и везде,
О них не забуду и в новой беде,
И если зажмут мой измученный рот,
Которым кричит стомильонный народ,
Пусть так же они поминают меня
В канун моего погребального дня.
А если когда-нибудь в этой стране
Воздвигнуть задумают памятник мне,
Согласье на это даю торжество,
Но только с условьем - не ставить его
Ни около моря, где я родилась
(Последняя с морем разорвана связь),
Ни в царском саду у заветного пня,
Где тень безутешная ищет меня,
А здесь, где стояла я триста часов
И где для меня не открыли засов.
Затем, что и в смерти блаженной боюсь
Забыть громыхание черных марусь,
Забыть, как постылая хлопала дверь
И выла старуха, как раненый зверь.
И пусть с неподвижных и бронзовых век
Как слезы струится подтаявший снег,
И голубь тюремный пусть гулит вдали,
И тихо идут по Неве корабли.
Anna Ahmatova: A feledhetetlen óra árnya int
A feledhetetlen óra árnya int.
Látom, hallom, érzem, itt vagytok megint:
te is, ki gyötrődve ment az ablakig,
te is, ki idegenként volt akkor itt,
te is, ki csak ráztad szép fejed hetykén,
mondván: „Mint haza, úgy járok ide én.”
Mind neveteken kéne szólítani,
ámde listátokat senki nem leli.
Szövődött bennem szavakból bő lepel,
melyek tőlük akkor, ott hangzottak el.
Őket emlegetem mindig, mindenütt,
őket nem feledve kiáltok velük,
és ha majd bezárul elcsigázott szám,
min százmilliós népem jajszava száll,
hiszem, nekem is állít emléket tán
népem a temetési vigílián.
Ha valaha ebben az országban még
valamilyen emlékművet kaphatnék,
nem lesz ellenemre ily’ emlékezés,
de egy feltétellel – ne tegyék helyét
a tengernek partjára, hol szült anyám
(a tengerrel nincs kapcsolatom ma már),
se a cári kert panteonjainál,
ahol kopók vigasztalan árnya jár,
hanem ide, hol háromszáz órán át,
csak álltam, hol rám mindig zárt retesz várt.
Végül a gyönyörű halál majd segít
felejteni a dübörgő rab kocsit,
felejteni az ajtó csapódását,
és sebzett vadként az anyák sikolyát.
És mozdulatlan bronz-szememből a hó
olvadó patak lesz, könnyel áradó,
és a börtön-galamb zúg szerte tompán,
és jönnek a néma hajók a Néván.
|
|
|
- december 18 2015 00:42:36
Kedves Peszmegné Ági!
Nagy és kellemes meglepetés a fenti Ahmatova-fordításod, mely mű része a költőnő egy hosszabb elbeszélő költeményének, az Epilógusnak. Az orosz eredetit honnan sikerült letöltened? Egy másik irodalmi portálon évekkel ezelőtt éppen ezzel a fordításommal indítottam, és kaptam rá Szoboszlay Zoltántól elismerő méltatást. Ő egy aránylag ismert műfordítónk oroszból (is).
Gratulálok a vállalkozáshoz, amit igen tisztességesen és hitelesen megoldottál!  |
- december 18 2015 00:48:53
Talán a "feledhetetlen óra" helyett az "emlékezés órája" közeledett ismét... Mert olyasmire emlékezik, ami évekig tartott: a beszélőre való többórás hosszú várakozásokra a börtön előtt, ahol korábban férje, később a fia raboskodott...  |
- december 18 2015 17:37:24
Anna Ahmatova: Megint az emlékezés órája int…
Megint az emlékezés órája int.
Látom, hallom, érzem, itt vannak megint:
az is, ki gyötrődve ment az ablakig,
az is, ki idegenként volt akkor itt,
az is, ki szép fejét hetykén rázta meg,
mondván: „Úgy jövök már, mint ki haza megy.”
Bár szólíthatnám nevén mindegyiket,
de róluk lista sincs, s így ezt nem lehet.
Ám szegényeknek mégis lesz szemfedél,
mit az ott hallott szavakból szőttem én.
Őket emlegetem mindig, mindenütt,
őket nem feledve kiáltok velük,
és ha majd bezárul elcsigázott szám,
min százmilliós népem jajszava száll,
akkor majd ők emlegetnek engemet
temetési vigíliámra menet.
Ha valaha ebben az országban még
valamilyen emlékszobrot kaphatnék,
nem lesz ellenemre ily’ emlékezés,
de egy feltétellel – annak a helyét
ne a tengerhez tegyék, hol szült anyám
(nincs kapcsolatom a tengerrel ma már),
se a cári kert panteonjaihoz,
hol kopók vigasztalan árnya nyomoz,
hanem ide, hol háromszáz órán át,
álltam, és vártam egy retesz nyílását.
Végül a megváltó halál is segít
felejteni a dübörgő rab kocsit,
felejteni, hogy csapódik az ajtó,
és sebzett vadként hogy sir fel egy anyó.
És mozdulatlan bronz-szememből többé
nem árad könny, csak olvadt hólé,
és a börtön-galamb se morajlik tompán,
és néma hajók se jönnek a Néván. |
- december 18 2015 17:41:10
Köszönöm, Dávid a dícséretet.
Egy kicsit átírtam, és megfogadtam a tanácsodat is a címet illetően.
Most nem érek rá, de majd felteszem a nyersemet is. |
- december 18 2015 20:58:05
Megint az emlékezés órája int.
Látom, hallom, érzem, itt vannak megint:
az is, ki gyötrődve ment az ablakig,
az is, ki idegenként volt akkor itt,
az is, ki szép fejét hetykén rázta meg,
mondván: „Úgy jövök már, mint ki haza megy.”
Bár szólíthatnám nevén mindegyiket,
de róluk lista sincs, s így ezt nem lehet.
Ám szegényeknek mégis lesz szemfedél,
mit az ott hallott szavakból szőttem én.
Őket emlegetem mindig, mindenütt,
őket nem feledve kiáltok velük,
és ha majd bezárul elcsigázott szám,
min százmilliós népem jajszava száll,
akkor majd ők emlegetnek engemet
temetési vigíliámra menet.
Ha valaha ebben az országban még
valamilyen emlékszobrot kaphatnék,
nem lesz ellenemre ily’ emlékezés,
de egy feltétellel – annak a helyét
ne a tengerhez tegyék, hol szült anyám
(nincs kapcsolatom a tengerrel ma már),
se a cári kert panteonjaihoz,
hol kopók vigasztalan árnya nyomoz,
hanem ide, hol háromszáz órán át,
álltam, és vártam egy retesz nyílását.
Végül a megváltó halál se segít
felejteni a dübörgő rab kocsit,
felejteni, hogy csapódik az ajtó,
és mint sebzett vad, hogy sir fel egy anyó.
És dermedt bronz-szememben hiszem eggyé
olvadhat végül a könny és a hólé,
és a börtön-galamb se zúg oly tompán,
és jönnek a néma hajók a Néván. |
- december 18 2015 20:58:54
(Ismét közelített az emlegetett óra./látlak, hallak, érezlek titeket:/azt is, kit szinte vittek az ablakig,/azt is, ki nem szülőföldjét tapodta,/azt is, ki megrázta szép fejét,/mondta:”Úgy jövök ide, mint haza.”/Szeretném mind nevén szólítani,/de elvesztek a listák, és sehol se találni./Szőttem nekik bő lepelt/szegénységből, tőlük hallott szavakból./Róluk emlékezem mindig és mindenhol,/róluk nem feledkezem el az új bajban se,/és ha összeszorul elcsigázott szám,/amin kiált százmillió nép,/hadd emlegessenek ők is/temetési napom előestéjén./ Ha pedig valamikor ebben az országban/ állítani gondolnak emlékművet nekem,/beleegyezem az ünnepadásba,/de csak feltétellel – ne állítsák/a tengerpartra, ahol születtem./(Az utóbbiakban a tengerrel magszakadt a kapcsolat)/Ne a cári kertben az ősi panteonnál,/ahol vigasztalan árny vizslat engem,/hanem itt, ahol álltam háromszáz órát,/és ahol nekem nem nyílt a retesz./Aztán, a halál boldog félelmében se / elfelejteni dübörgését a fekete …,/…hogyan csapta rá az ajtót,/noha anyóka volt, mint sebzett vad./És bár a mozdulatlan és bronz-szemekből/mint könnyek áradása az olvadó hó,/és börtön-galambok zúgva mentek,/és csendben jönnek a Néván a hajók.) |
- december 18 2015 20:59:26
Még mindig sok a bizonytalan rész. |
- december 18 2015 21:03:26
mit tőlük hallott szavakból szőttem én |
- december 18 2015 22:58:56
Ági, én ugyan az eredetiből fordíthattam, de majd a kedvedért én is csinálok egy saját, szubjektív nyerset. Hosszú a vers, nekem a zöme érthető, de nem minden tökéletesen. Kicsit ismerni kell ehhez Ahmatova életének ezt az időszakát, ami nagyon nehéz lehetett... Rab Zsuzsa lefordította az egész Epilógust, szerintem valahol a neten meg is találod, ha az ő nevére rákeresel a Google révén. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. július 02. szerda,
Ottó napja van.
Holnap Kornél, Soma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
