Húzod,vonszolod,
végig a napokon,
e fáradt,taposott,
eltiport maszlagot,
kéred,keresed,
zörgeted a láncot,
rá kiáltasz néha,
ha élettelennek látod.
Nem is tudod milyen,
ott lenn,neki a porban,
kövek koptatják folyton,
fogy az ideje gyorsan.
De bárhová mész,
veled tart a gyáva,
kitörni árnyékodból,
nincs ereje már ma.
Húzod,vonszolod,
végig ez életen,
fogy az út,fogy a tér,
halvány minden érzelem.
Már nem fáj neki,
s tán te sem érted,
miért tartottad szüntelen,
rabláncon e szívet.
Futnak az évszakok,
élnek már a ráncok,
arcodon keserű a mosoly,
reszkető kezed,
görcsbe rándul.
Torz gerinccel,
meghajolva lépkedsz,
én foszlott maradványaimmal,
még mindig a nyomodban élek.
Húzod,vonszolod,
végig száz életen,
e rögzült,vésődött,
kegyetlen életem,
kérem,keresem,
zörgetem a láncot,
hogy észrevedd örökké,
martalékoddá válok.
|
|
