Ismerem idődet, az összes mozgásod, az összes illatod,
árnyékaidat és hallgatásaidat,
melleid rezgését, színüket,
járásod, búskomorságod, ívelt szemöldökeidet,
átlátszó blúzod, gyűrűidet, fülbevalóidat,
másodperceidet... türelmetlen vagyok,
köveken térdepelek, imádkozom, hogy: szüljél meg újra.
Ismerem mindazt, amit te nem tudsz önmagadról.
Annak a szívnek dobbanását, amelyet követ másnak szívdobbanása,
és meghallod, és megérted a szó végét, ami első szótagolással ejtesz ki:
a fáknak árnyékuk van,
a folyók a véred, melyek mozgó árnyékok,
a kövek, a térdeim, melyeken előtted térdre hullok
imádkozva, hogy újra születhessek. |
|
