Napkorong

A miért miértet szül

Egy szürke helló. Az egészbõl ennyi maradt.
Nem keseregtem emiatt,
Míg a szürke feketévé nem olvadt,
Míg az oly kedves szürke közömbösséged
Fekete gyûlöletté nem olvasztotta szemed.

Megkérdezhetném, miért gyûlölsz olyan hevesen,
De nem. Nem felelnél, azt hiszem.
S bár megtanultam keservesen:
A miért miértet szül,
Mégis feldúlnám lelkem fenekestül,
Ha megtudhatnám, mégis mit követtem...
De nem! Had sírjon halott éjjeli költészetem.

Hogy más Napja fölkelt, s az én Holdam lenyugszik
Nem érdekel. Lesz még Napod lenyugvó Hold szemében;
A szerelem változik.
Táncoljon bár szíved szívével keserédes tangót
más dobpergésre,
Emlékezzél elfeledett eskünkre:

"Barátok leszünk akkor is, ha meghal a szerelem,
És akkor is ott leszek, ha az Igazak már nem.";
De ez a gyûlölködés sehova nem vezet;
Kétnaponta üvölt bennem a lélek;
Halálra ítélted minden léptemet,
Noha már rég nem szerelmet kérek.

Számomra nem léteddel minden nap
Szemenköp az emlékezet,
S nyekergõ ágyamon fekve is az okokat keresem:
Miért van az úgy minden héten,
Hogy bánathalak ikrát raknak szívembe,
S szemed miért sziszegi rám üvöltve:
Jaj ne, már megint te?!

Láthatod, egy évig hallgattam,nem szóltam,
Gyõzködtem magam: jó ez így ahogy van;
Olykor olvasásba menekültem, csak hogy írnom ne kelljen,
De nem gyõzhetek a miérten;

Mára meghalt a remény. Egyszer volt hitem.
Barátságért kiáltottak letépett fohászok,
De te tetemükön gázolsz, amikor szemedben
Lobognak a fekete gyûlölet-lángok,
És hidegen pislogod felém,
Micsoda pondró vagyok én;

Virág volt, elhervadt,
Letéptük a szirmokat,
Gyökere is megposhadt...
Esküszegõ gyilkos vagy!