Csak a derekát fogom és hintáztatom
Árnyékból a napra hosszú ívben, tologatom.
Fának levelei repdesnek felettem, közöttük
A kék eget s a napot õvele, meglepjük.
Ne lökjél annyira te drága.
Olyan, mint egy pillangó szárnya.
Már repülve látom kifelé
Mindig vissza jön sikollyal, mint hintázó falevél.
Az én sötét álmaimban látom
Vetkeztetem szemeimmel, õ csak hintázzon.
Hátra figyel engem figyel, hagy a vágynak
Szeretni könnyebb mint feledni, s én ne lássak.
Még lökjél, s hintáztass egy csöppett.
Kacagása, szája, haja szentek.
Még lök õ is egyet magán
Szoknyája alá szél kerül, kifordul.
Nem történt semmi, élvezettel sikolt csupán
De csak én láttam õt igazán.
denes - március 11 2008 09:11:12
Ez a hintázás elszédített.
LouisdelaCruise - március 11 2008 20:22:59
Hmm,.... kedves Elemér!
Egyre titokzatosabbak az írásaid!
...- Bár nem ismerem a valódi kronológiai sorrendjét a verseidnek..., de
- Érdekes "lélekre" vall! (vagy vallhatott)
Bátorkodom megkérdezni, hogy a 2004-es év, - tán emlékezetes volt-e számodra?
Továbbra is tetszenek a verseid!
Baráti tisztelettel: Lajos
Louis De La Cruise
(1616-....)
marica - március 12 2008 19:38:14
Szia iytopp imádtam a hintátt!!!
Ez lett a vesztem:
Remek verset irtál.
Én is bele szédültem akár csak Tibor. Nagyon tetszett.
