|
 Vendég: 22
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
Ez nem egy történet, nem igazán, talán nem is
történt meg, vagy legalábbis nem velem.
Mindenesetre elmesélem azt, amire
én magam emlékszem belőle. Ha megtörtént.
Ha velem történt meg.
A tengerparton sétáltam, emlékszem – talán –
a kavicsok ropogására a lábam alatt, a sós permetre,
amit az egyre hevesebb szél vágott az arcomba.
Az ég olyan volt, mint a kopott gránit, karcos és közönyös,
pont olyan, amilyenre számítana az ember egy ilyen napon.
Esett az eső.
Ólomszerű esőcseppek hullottak alá
a faszénre emlékeztető fellegekből: szürkék és lomhák. Nehezek.
Nem emlékszem pontosan hány óra lehetett – ha volt is valamennyi,
a Napot nem láttam felhők és a sűrű köd miatt, de a fénye még ott volt:
tompa és opálos derengés. Talán délután volt, közelebb éreztem
magamhoz a napnyugtát, mint a hajnalt. Ilyenkor az idő megáll
a világgal együtt, és vesz egy mély lélegzetet, mielőtt a sötétségbe merülne.
Igen, talán késő délután lehetett.
Ekkor láttam meg az öregembert.
Ott állt, kiugró szirten a tenger háborgó habjai felett és a hullámokat nézte.
Lassan bontakozott ki előttem az alakja, de amikor egész közel értem,
tisztán láttam. Háttal állt nekem félig-meddig, talán oldalvást inkább.
Sötétkék kabátot viselt, amit fakóvá koptatott a sós tengeri szél, a viharok tomboló
dühe és a sirályok maró ürüléke. Nadrágja szürke volt, mint maga az ég,
nadrágszárát rojtosra tépte az öreg idő. Lábfeje csupasz volt, kérges, mint
a csiszolatlan padlódeszka, bokája körül apró kagylók tapadtak meg,
körülöttük kicsi, vöröses rákok mozogtak.
Lábujjai közé tengeri hínár szorult, nedvesen tapadt a sárguló körmökre és a
csupasz sziklára, amin állt.
Egyik kezében markolt valamit, amit nem tudtam pontosan megfigyelni
a göcsörtös ujjak szorításában. Talán zsebóra volt, melynek elveszett a lánca, olyan,
aminek a fedelébe gravírozni szoktak, vagy talán egy kompasz, mely vénebb, mint ő maga.
Másik kezét nem is láttam először, csak pillanatok múlva tűnt föl a vastagon fonott
hajókötél, ami a csuklójára volt csomózva.
A kötél lomhán omlott a nedves sziklára, összetekeredve hevert
a vénember lába mellett, mint egy sárszínű muréna, amit partra vetett a tenger szívtelen haragja.
A másik végét nem láttam, lelógott a szirtről. Aztán egy pillanat
múlva jöttem rá, hogy miért nem láthattam: valami szélsebesen húzta magával,
le a háborgó mélység felé. Talán a sötétpart sellői rántották meg a kötelet odalentről, talán
a súlyos, fekete horgony volt, amit az öreg húzott maga után otthonról egészen a szirtig,
amit a vén tengerész kötött a csuklójához és taszított a mélybe.
Emlékszem, hogy előre léptem, kezemet nyújtottam felé, kiáltottam is,
de hiába. Szavaimat elnyomta a tenger mély morajlása és a haragos reccsenés, ahogy a hullámok megtörtek a sziklának csapódva.
Az utolsó pillanat, amire emlékszem egy távoli mennydörgés irdatlan robaja volt.
Ezután már csak én álltam a sziklaszirten. Egyedül.
Ez nem egy történet, nem igazán, talán nem is
történt meg, vagy legalábbis nem velem.
Mindenesetre ha ezen a parton sétálsz és betérsz valamelyik apró,
sómarta fogadóba, rendelsz egy jó kupa sört – talán kettőt is,
szóba elegyedsz a tengeri medvékkel és hajóskapitányokkal, akik a kopottas asztaloknál
kártyáznak és káromkodnak, akkor hallhatsz olyan történeteket, melyeket
a szél suttog a hullámok felett.
Meséket, melyeket a teknősök, kagylók és kövek hallgatnak.
Hallhatsz szirénekről, hajnalban feltűnő fekete hajókról, melyeken nincs vitorla,
regéket arról, hogyan aratnak a rákok a tenger mélyén, és
miként fordul a tintahalvadászok szerencséje teliholdkor. Ha nem csak magadnak,
hanem nekik is fizetsz néhány korsóval, akkor talán mesélnek neked egy öreg tengerészről,
aki bánatában, hogy fiát elragadta a tenger, levette magát a mélységbe.
De biztosan nem mesélnek neked a fiúról, aki titokban tért vissza, egy szörnyű vihart túlélve,
nem mondják el, hogy meg akarta lepni édesapját, aki halottnak hitte, nem mondják el,
hogy látta őt, amint a tengerbe veti magát, és nem szólnak arról sem, hogy
a fiú ezután minden viharban újra és újra visszatér ahhoz a szirthez.
Bánata és emlékei minden alkalommal fakulnak, mint a szürke ég maga, egy nap talán
el is tűnnek örökre,
de ő mindig ott lesz, ha zúg a tenger és morajlik az ég. |
|
|
- október 01 2016 23:17:24
Balladai... |
- október 02 2016 05:31:30
Valóban szomorú történet. Érdeklődéssel olvastam. |
- október 02 2016 16:02:01
Ez is Gailman, vagy utánérzés? Nagyon hatásosan hozza a hangulatot. |
- október 02 2016 17:34:41
Köszönöm, hogy olvastátok!
Haaszi, ez természetesen saját vers, de nagyon nagy dicséretnek veszem, hogy egy Gaiman vers hangulatát idézi benned, ezzel igazán feldobtál, köszi! 
Üdv,
Peti |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. október 09. csütörtök,
Dénes napja van.
Holnap Gedeon napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
