Hazamentem, lefeküdtem,
Az ágyamon elterültem,
Éhes voltam, de nem ettem,
Szomjaztam, egy italt kevertem,
Ittasan és éhezve, a plafonra néztem,
Kétségek közt fetrengve, elmerengtem,
Ez az élet olyan végtelenül naív,
Nap mint nap képes, szenvedni a szív,
Pedig szeretni volna jó, ha lenne kit,
De engem manapság, csak az ital boldogít,
Elfogyok lassan èn is, mint ezek a sorok,
Egymagam iszogatok, egyedül maradok,
